Saját iromány közszemlére téve: Novella pályázatra írt szösszenet

Sziasztok!

Ma egy rendhagyó posztot osztok meg veletek. Kellett pár nap, hét, hónap, mire megmertem lépni a következő lépést: Közszemlére teszem egy novellaíró pályázatra megírt irományomat. Ez egy rövid történet, amelyet az Aranypenna pályázatra írtam, ahol az volt a lényeg, hogy egy híres emberről kellett írni. Én George R. R. Martint választottam, akinek egy átlagos, vagy épp hogy nem, hétköznapját meséltem el. :) Ha érdekel, olvassátok sok szeretettel!

A jégszívű óriás

Az íróasztalnál ülve pötyögtem a készülő regényem huszadik fejezetét, miközben egy kis ventilátor fújta arcomba a levegőt, hűsítve testem ezen a forró nyári napon. Morogva lestem két mondat között a naptáramra, amely nagy piros betűkkel mutatta vészesen közeledő leadási határidőm idejét. Azok a mocskos riporterek és újságírók hamarosan újra kopogtatnak az ajtómon, hogy ismét kérdezősködjenek, mikor fejezem már be az új regényt. Nem igaz, hogy nem tudják megérteni, hogy az alkotás komoly feladat, koncentrálni kell rá, gondolkodni, elhatárolódni a sok hétköznapi gondtól és feladattól. Nekik csak az a lényeg, hogy jöjjön már a folytatás, mit számít az, hogy én közben milyen kínokat élek át nap, mint nap, hogy olyan regényt írhassak, amit mindannyian ugyanúgy szeretni fognak, mint az eddigieket. Na meg ennyi szereplőt szinte képtelenség fejben tartani! Halk kuncogás hagyta el a számat, ahogy az összegyűrt papírkupacra pillantottam a lábamnál. Mindig ki kell választanom, hogy kit tegyek el láb alól, és miért, valamint előre kell gondolkodnom, minden szereplőm agyával, ám néha olyan badarságokat tesznek, hogy kénytelen leszek őket kinyírni.
De természetesen igazuk van, régóta ígérgetem, és még sehol sincs a könyv. Igyekszem jövőre befejezni, hogy végre nyugtom legyen, hogy egész nap a kanapén dögöljek, és közben sört vedeljek meg pizzát egyek. Aztán újra végignézem a könyvemből elkészült sorozatot, hogy végigröhögjem karaktereim újbóli szenvedéseit és vicces halál tusáit.

Nagyot sóhajtok, és megállok egy kicsit az írásban. Daenerys újra felült a sárkányok hátára, hogy átszelje a Keskeny tengert, Jon pedig lóháton indult útnak Királyvárba hatalmas seregével.  Hogy mi lesz itt, még magam sem tudom. Felállok és kinézek a félig behajtott zsalugáterrel felszerelt ablakon. Kint egy lélek sem mászkál, ugyanis a 35fokos hőmérséklet már sokakat megvisel. Lakásom legtöbb ablaka a newarki-öbölre néz, most is vágyakozva nézem a hűs víz fodrozódó habjain megcsillanó napfényt. De jó volna most csobbanni egyet! – gondolom, miközben megvakarom szúrós szakállam. Átsétálok a káoszba fulladt nappalin át a konyhába, töltök magamnak egy pohár jeges vizet és a könyvem folytatásán agyalok, mikor megszólal a csengő. Meglepően pillantok az ajtó felé. Ki a fészkes fene lehet az, ebben a dögmelegben?  Várok egy picit, hátha csak eltévesztették az ajtószámot, és legurítom a pohár tartalmát, mire újra hallatszik a csengőszó. Nagy levegőt veszek és elindulok a bejárati ajtóhoz.

– Ki az? – mormogom és kilesek a kukucskálón, ám de senkit nem látok. Felbőszülök, hogy biztos valamelyik virgonc szomszéd gyerek unatkozik és így szórakozik. A múltkor pedig érthetően megmondtam az idős Mrs. Witkinsonnak, hogy ha nála vannak az unokái legyen szíves megmondani nekik, hogy ne zavarjanak, mert író vagyok. Fejcsóválva elfordulok vissza a nappali felé, mikor halk kopogást hallok az ajtóról.

– Ha még egyszer… – kezdem és kicsapom az ajtót, ami előtt egy megszeppent apró kislány áll. A kislány szaporán lélegzik és néz fel rám hatalmas, barna szemeivel, pirospozsgás, szeplős orcájával miközben kusza vörös haja össze-vissza áll a feje tetején. Ujjacskáit összefonja, egyik lábával zavartan dörzsöli a lábtörlőt, amin a „Do not disturb” felirat áll.

– Szervusz! Hát te? – dörmögöm és kíváncsian szemlélem a pici hölgyet. Körbenézek, hogy van–e vele valaki, de senkit nem látok a félhomályos lépcsőházban.

– Én… én… – dadogta a kislány remegős hangján továbbra is csodálkozó szemekkel nézve rám. – Miranda Jones vagyok. Jerseyből. Sze…szeretnék kérni magától egy szívességet.

Megmosolygom a kicsi bátortalanságát és lehajolok hozzá, hogy szemmagasságban legyek vele, mire egyet hátralép.

– Nem bántalak, ne aggódj. Attól, hogy nagy a pocakom, még nem eszlek meg – mondom Mirandának és bátorítóan biccentek neki. – Folytasd csak.

–Tu…tudom, hogy maga a Martin bácsi, aki azokat a hosszú könyveket írja az olyan nagyfiúknak, mint a bátyám, Tom – lendül bele. – Tetszik tudni, ő nagyon nagy rajongója a bácsinak, a sorozatot is mindig vele nézem, de a csúnya részeknél eltakarja a szemem.  Már nagyon várja az új könyvét, de folyton csak sír, mert nem biztos, hogy ő megfogja-e kapni.

Félrebiccentett fejjel hallgatom Mirandát, nem értem, miért ne kaphatná meg a bátyja az új könyvemet. Tudom, már éveket késtem vele, de ez az egy év még igazán belefér. Mindenesetre megsajnálom a kis hölgyet, amiért ilyen lelkes és ennyire szereti a testvérét, hogy személyesen eljön hozzám, mikor mindenki beforduló és morcos vénembernek tart.

– Gyere be, megbeszéljük – invitálom, és arrébb állok az ajtóból. – És a kísérőd hol van?

Miranda óvatos léptekkel megy el mellettem, aggódva tekintget körbe.

– Biciklivel jöttem, amit letettem a lépcsőház alján – magyaráz és felém fordul, látszik hogy zavarában azt se tudja merre nézzen. – Az anyukám otthon maradt a bátyámmal. Tetszik tudni, ő beteg és nem jöhet ki a házból.

Érzem, hogy összeszorul a szívem a beteg szóra. Hümmögve a konyhába csoszogok és töltök egy pohár narancslevet a kisasszonynak, valamint kiveszek neki egy jégkrémet a fagyasztóból. Nagy szemeivel bátortalanul néz rám, majd nagy nehezen elveszi a jégkrémet és enni kezdi.

– Szóval, mit szeretnél, kis hölgy? –kérdezem miután befalta és már csak a pálcika maradt.

– Tudom, hogy a bácsi nem tudja meggyógyítani a tesómat, de én nem szeretném, hogy szomorú legyen. Mindig azt mondja, hogy addigra már úgysem lesz itt, mire Martin bácsi megírja és kiadja a könyvet. Tetszik tudni, én nem akarom, hogy elmenjen messzire, de a mama is mindig azt magyarázza, hogy nemsokára el kell mennie. – A barna szemek megtelnek könnyekkel, én pedig összepréselem a számat, nehogy az én könnyem is kicsorduljon. – A kedvenc szereplője Jon, és nagyon szeretné, hogy ő legyen a Hét királyság ura. Kérte, hogy ne ölje meg őt, és hogy próbáljam megkérdezni, hogy mikor tetszik befejezni a könyvet, hogy még az utazása előtt elolvashassa.
A szakállamat morzsolom, amit akkor szoktam, ha ideges vagyok és gondolkodom. Megsimogatom Miranda fejét és bevezetem a szobába, a számítógép mellé.

– Látod, azon a gépen írom a történetet, most is épp azt csináltam, amikor te megjöttél –magyarázom és közben megmutatom neki az eddigi könyveket, plakátokat és figurákat. A kezébe nyomok egy Havas Jon bábut és összezárom rajta az ujjacskáit. – A bátyád nagyon jó és bátor ember kicsi lány. Ne szomorkodj azért, ha elmegy, mert ő egy olyan helyre fog menni, ahol boldog lesz. De azt sose felejtsd el, hogy ő a testvéred, és akkor is szeretni fog, amikor nem lesz melletted. Attól még benne lesz itt, a szívedben – ráteszem a kezem kis mellkasára és rámosolygok. – Te pedig biztosan a testvéredre hasonlítasz, mert hatalmas bátorságról tanúsít az, hogy elmertél ide jönni, és beszélni velem. Persze később mindenkinek azzal fogsz dicsekedni, hogy adtam a jégkrémemből, de azért azt ne említsd meg, hogy milyen kupis a szobám.

Miranda felnevet, és könnyes szemmel bólogat, a kezében forgatva szemléli a Jon babát. Kis kezét felém nyújtja, vissza akarja adni a figurát.

– Nem, kis hölgy, ezt vidd el a bátyádnak – mondom mosolyogva, mire ő sikkantva felkapja a fejét.

– Komolyan tetszik mondani? – kérdezi hitetlenkedve.

– Szerinted mondaná a nagy Martin bácsi, ha nem komolyan gondolná? –kérdezem vigyorogva.

Megsimogatom a fejét, és az ajtó felé terelem.

– Indulj, legyél a bátyáddal, ölelgesd meg és szeresd. És mondd neki, hogy ne aggódjon, mert év végére elkészülök a könyvvel. Addig tartsd magad mellett, oké? – mondom és kinyitom az ajtót.

A kislány szélesen mosolyog, bólogat majd egy váratlan mozdulattal a hasamnak ugrik, apró karjait köré fonja.

– Köszönöm, Martin bácsi! Szeretlek! Megmondom mindenkinek hogy nem vagy ijesztő! – motyogja a hasamba én pedig esetlenül meglapogattam a hátát.

– Aztán óvatosan hazafelé! – integetek, miközben Miranda elindul lefelé a lépcsőn, még mindig elámulva nézve a Jon babát.

Amikor eltűnik a szemem elől, nagy sóhajjal becsukom az ajtót és csak állok. Vén szatyor vagyok már, de az ilyen mély dolgok mindig megviselnek, főleg, ha egy fiatallal történik. A képzeletemben élő szereplőket hiába kínzom, gyilkolom és zúzom darabokra, az életben a zord külső mögött szívem olyan, mint egy darab vaj. Ezt persze senki nem tudja igazán, csak én. A homlokom dörzsölve visszamegyek a nappaliba és lehuppanok a jó öreg karosszékembe, és ismét az ölembe veszem a laptopot.

Nézem a villogó kurzort ott, ahol abbahagytam a gépelést és csak bámulok magam elé. Egy ilyen ártatlan kislány milyen hamar kénytelen szembesülni az élet kegyetlen oldalával, olyan igazságtalan a világ. Miért nem lehet egy nagy és erős, élettel teli bátyja, aki megvédi majd a rossz emberektől, aki félti majd a fiúktól, ha elkezdenek neki udvarolni, aki büszkén táncol majd vele az esküvője napján? Miért kell az Istennek egy ilyen pici lányt és egy ilyen fiatal férfit ilyen kegyetlen sorsra ítélnie?

Megrázom a fejem, hogy kiűzzem belőle a megválaszolatlan kérdések sorait, majd lassan a kéziratom legelejére lapozok. Megállok a még kitöltetlen ajánlóoldalnál és középre viszem a kurzort.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire megmozdítottam a kezeim és a billentyűzet felé emeltem őket, hogy leüssem a betűket, de már csak annyit láttam elmosódott szemeim előtt, az üres oldal közepén: Tomnak, a legbátrabb fiúnak a világon.

Köszönöm, hogy elolvastad! A véleményed ne tartsd magadban, írj kommentet bátran, várom a visszajelzéseiteket! :)