Biztosan sokan ismeritek R. Kelényi Angelika nevét, aki egy hihetetlenül tehetséges írónő és csodálatos anya is egyben. Az ártatlan sorozatával beírta magát a történelmi romantikus szerzők nagymenői közé, hiszen sajátos, egyedi és könnyed stílusával rengeteg olvasót szerzett, valamint tökéletes karakterei többeket is a lapokhoz szegezett. Picit szomorúak voltunk, hogy véget ért Flóra és Mariani története, azonban most újra izgatottan várakozhatunk, ugyanis nagyon fordulatosnak, rejtélyesnek és megbotránkoztatónak ígérkező regénye, a Mennyei bűnök hamarosan megjelenik, és újra a lapokhoz ragadhatnak a könyvmoly ujjacskák és szemecskék.
De hogy miről is szól a könyv?
Íme egy kis ízelítő:
Fülszöveg:
Kegyetlen titkok és szenvedélyes
szerelem a 19. századi Rómában
1858-ban Rómában egy német
hercegnő, Katharina, mocskos titkokról próbálja lerántani a leplet, de
számtalan akadályba ütközik.Marco Fiore, a megkeseredett, hitehagyott, ópiumfüggő egyházi nyomozó kapja a
lehetőséget, hogy felgöngyölítse a Sant'Ambrogio zárdában folyó kegyetlen, parázna
játékokat. A bűnösök mind magas rangú egyházi személyek, akik saját és egymás érdekeit akár gyilkosságok árán is képesek megvédeni. A szálak a kolostor rendfőnöke, Maria Luisa nővér kezében futnak össze, akit senki nem mer megvádolni.
Marco igyekszik rájönni a titok nyitjára, de tudja, egyedül kevés ehhez a feladathoz. Egy véletlen folytán találkozik a gyönyörű, de szorult helyzetben lévő Blancával, és ráveszi, hogy segítsen neki a nyomozásban. A lány jelentkezik a zárdába, hogy bizonyítékot szerezzen Maria Luisa nővér pokoli tevékenységére.
A történetet valós események ihlették.
R. Kelényi Angelika Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal a 19. századi Rómába kalauzolja el az olvasókat. A regény gyilkosságról, összeesküvésről, gyalázatról, hazugságról és titkokról mesél. A sötét és mocskos tetteket csupán a szenvedélyes és tiszta szerelem története ellensúlyozza.
Oldalszám: 416
Megjelenés időpontja: Október 12.
Az írónő szeretett volna kedvezni imádott olvasóinak, hogy enyhítse a várakozással együtt járó lelki fájdalmakat, ezért beleolvashattok a könyv első két fejezetébe! :)
Lássuk!
***
Azon az augusztusi éjjelen csendes eső áztatta Róma utcáit. A
gázlámpák fénye megcsúszott a vizes köveken, a sikátor kapualjaiban részegek és
szajhák évődtek, nem törődve a vigasztalan időjárással. Az egyik sarkon vörös
lámpa égett, egy bordélyházat jelezve. Feljebb, az utca két oldalán álló ház
ablakai közt kötél feszült, melyen kint felejtették a korábban száradó, később
azonban újra csuromvizessé váló alsóruhát. A hónaphoz képest hűvös volt, de
senki sem bánta, hogy ideig-óráig enyhült a hőség. 1860 nyarán nem csak Róma
városa fuldoklott a tőle, egész Itália forrongott. Bár az erősödő cenzúra miatt
az újságok nem írták meg, de az utcákon pletykaszinten terjedt a hír, hogy
Garibaldi partra szállt Szicíliában, elfoglalta Nápolyt, és az Örök Város felé
tart. Ezt azonban a sikátorokban senki nem érezte – éppúgy folyt a züllött
élet, mint mindig.
A magas, széles vállú pap sem foglalkozott pillanatnyilag
Garibaldival, egészen más töltötte ki a gondolatait. Fekete reverendája a
nedves macskakövet söpörte, de nem emelte fel, hagyta, hadd nedvesedjen át. Nem
illett hozzá a ruha, fizikuma alapján inkább látszott katonának vagy kocsmai
verekedőnek, mint Isten emberének. Arca cseppet sem volt ruhájához méltón
jámbor, fekete szemei élesen pásztázták a környéket, mintha keresne valamit.
Egy szajha pördült elé. A pap oldalra lépett, hogy kikerülje, a nő azonban nem
hagyta magát, újra elé állt.
– Szép leányt keres, atyám? – mosolygott negédesen, vörösre festett,
vaskos ajkai mögül kivillantva rohadó fogait, majd elkapta a reverenda szélét.
– Ne siessen annyira! – búgta.
– Takarodj! – mordult a férfi, és ellökte a nő kezét.
Az egy pillanatra megbillent, eltátotta a száját, s a pap megérezte a
szesz szagát. Elfintorodott, undorodva pillantott a kimázolt arcra,
végigfuttatta tekintetét a hiányos öltözékű, elhasznált testen, és elhúzta a
száját.
– Milyen finnyás a szent ember… – sziszegte az éjszaka rongya, majd
részeg vigyorra húzódott az ajka. – Nem kell Istenre várnia, atyám, én a
mennyországba juttatom. Ha akarja minden nap…
A férfi azonban már nem törődött vele, tovább nézegette a házakat és
kapualjakat. A nő lemaradt, látta, nem köthet üzletet: ez a csuhás nem olyan,
mint azok, akik időnként ellátogattak a mocskok sikátorába, hogy titkon
megszegjék szent fogadalmukat…
A pap elérte a bordélyházat, de nem oda, hanem a szemben álló ház
kapujához lépett, és erősen megütögette az oroszlánfejes kopogtatóval.
Hamarosan egy kis, rácsos ablak nyílt a faajtón, s egy tarkopasz fej jelent meg
mögötte. Riasztóan sovány arc bámult ki beesett, fekete karikás, szemöldök
nélküli szemekkel. A hústalan száj megrándult, amikor meglátta, ki áll a másik
oldalon.
– Kit keres, atyám? – kérdezte reszketeg hangon.
– Engedj be, fiam, és megmondom – felelte nyugodt hangon a pap.
– Nem lehet atyám, ez egy zárt klub – rázta meg kopasz fejét az alak.
– Senkit sem engedhetek be, aki nem tagja.
A pap felsóhajtott, a reverendájába nyúlt, pénzt vett elő, majd
megvillantotta a kopasz orra előtt.
– Most már klubtag lehetek?
A kapuőr kinyújtotta a nyelvét és körbenyalta aszott ajkait.
– Természetesen, atyám – motyogta, aztán kulcs zörgése hallatszott,
majd nyílt a kapu. A férfi elállt az útból, hogy a pap beléphessen.
– Marco Fiore itt van?
– Nem tudom, ki az… – vonta meg a vállát a kapus.
A pap arca elkomorult, felmordult, a nyakánál fogva elkapta az
ajtónállót, megemelte és a falhoz szorította.
– Itt van Marco Fiore? – ismételte lassan, tagoltan.
A kopasz reszketett, szeme kimeredt, a szája lefittyedt.
– Ha megöl, sem tudom, ki az a Marco Fiore – nyögte, mire a pap
elengedte, de nem mozdult előle, továbbra is fenyegető arckifejezéssel meredt
rá. A kapus lehanyatlott a földre, s a nyakát szorongatva köhögött. – Menjen,
atyám, nézzen szét, hátha megtalálja – folytatta akadozva, és egy ajtóra
mutatott, mely a kövezett udvar végéből nyílt.
A nagydarab férfi végigment az apró, szemetes udvaron, és benyitott az
ajtón. Mellbevágta a mögüle kiáradó szag: szenny és az izzadtság. Összevonta a
szemöldökét, és elindult a félhomályos, csupán néhány gyertyával megvilágított
folyosón. Hamarosan egy ablaktalan terembe ért, ahol egyszerű, pokróccal
letakart ágyak húzódtak a szürkére koszolódott falak mentén. Minden ágyon
feküdt valaki, fiatal, öreg, nő, férfi, módos, szegényebb, többnyire kimeredt
szemmel, a mennyezetet bámulva, ámuló gyönyörrel az arcán. Csupán ez a kéjes
arckifejezés különböztette meg őket a halottaktól. Az egyik sarokba egy vágott
szemű, kistermetű kínai ücsörgött egy ágyon, kezében pipával, melybe épp tömött
valamit, mellette egy egészen jólöltözött nő félkönyékre ereszkedve várta, hogy
megkapja aznapi ópium adagját.
Rápillantottak a reverendás férfira. A kínai egy pillanatra abbahagyta
a pipa tömését, de aztán zavartalanul folytatta tevékenységét, nem törődött az
újonnan érkezővel. A nő tekintetéből közöny sugárzott, meg sem mozdult:
nyilvánvalóan fontosabb volt számára a kábulat, mint a lelki üdve.
A pap minden ágyhoz odalépett, belebámult az arcokba, aztán továbbment
a következő helyiségbe. Ott hasonlóképpen ágyak sorakoztak, csupán a szoba mérete
volt más, a berendezés nem. A fekhelyeken pontosan ugyanolyan réveteg, üveges
tekintetű emberek feküdtek, mint az előző teremben. Ezeket is megnézte, majd az
egyik ágynál lecövekelt. Hosszan bámulta a fiatal, meggyötört arcú férfit,
akinek többnapos borosta borította az ábrázatát. Fekete haja kócosan lógott a
homlokába, melyen egy fehér heg húzódott, ajkán élveteg mosoly játszott. A
többi kábulttól eltérően az ő szeme nem volt nyitva. Hiába mosolygott azonban,
szája körül két éles ránc mutatta, hogy keserűség mérgezi a lelkét. Teste
fáradtabbnak látszott, mint kora indokolta volna, mintha oly nehéz súlyt
cipelne, melyet ideig-óráig csupán a delírium emelhet le a válláról.
A pap leült az ágy szélére, és finoman megpofozta a férfi arcát.
– Marco! – szólította, de az nem reagált, meg sem moccant. Nyilvánvaló
volt, máshol jár: ott, ahol nem érzett fájdalmat. – Marco, térj magadhoz! –
ütött nagyobbat a jövevény, eredményt azonban nem ért el vele.
Az égre emelte a tekintetét, mormogott valamit, majd megfogta a kábult
két karját és felültette. Látta, hogy nem megy vele semmire – ha elengedi,
visszahanyatlik –, így felállt, megemelte a testet, és a vállára dobta. Nagyot
nyögött a súly alatt, hisz Marco Fiore is szálas férfi volt, ha nem is annyira,
mint ő.
– Remélem, egyszer meghálálod nekem, hogy folyton cipellek – morogta,
majd elindult vele kifelé.
Marco Fiore úgy tért magához, mintha a jeges folyóba dobták volna,
pedig Giorgio Valentini atya csak egy vödör hideg vizet öntött a fejére. E
modortalanságtól Marco nyomban kiszakadt kéjes álmából, mely egy gyönyörű nő
karjában ért véget – épp a legrosszabb pillanatban. Dühödten pattant fel, és
épp megölni készült azt, aki tönkretette elmebéli randevúját, csakhogy egy
akkora pofon állította meg, melytől nem csengett, de harangozott a füle.
Visszahanyatlott a földre, és bárgyún bámult még vaksi szemével
támadójára. Úgy tűnt, a pap sikerrel járt, mert Fiore lassan ugyan, de biztosan
kezdte visszanyerni eszét, tekintete tisztulni látszott, és nem próbált újra
rárontani támadójára. Talán rájött, nem bírhat el vele, és csúnyán végzi, ha
ismét nekiugrik.
– Szedd össze magad, Marco – dörrent rá Valentini, aztán megfogta a
karját, és felrántotta a padlóról, majd a sarokban álló priccsre lökte. Fiore
elterült az ágyon, és felnyögött.
– Miért kínzol, amice?
– Ha kínoználak, ordítanál, barátom – mordult a pap, és közelebb
lépett. – Tudod te azt nagyon jól. Én csupán megpróbálom az eszed maradékát
megmenteni, amit még nem ittál el, vagy ami nem vált füstté az ópiumtól. Noha
látom, nagyon igyekszel, hogy semmi se maradjon a régi Marco Fioréból.
Az ágyon fekvő fél könyökre tornázta magát és elfintorodott.
– Igyekszem, igyekszem, de sajnos még mindig nem tudok eleget inni,
hogy mindent elfelejtsek. – Hangja kábultan csengett, lassan formálta a
szavakat.
– Jobban tennéd, ha nem felejteni akarnál, hanem megérteni, ami
történt, és megbékélni vele. Azt hitted, ha elhagyod Istent, eltűnnek az
emlékeid? Azt hitted, nem fog kísérteni tovább az az éjszaka? – Valentini
legyintett, megrázta a fejét és egészen közel hajolt Fioréhoz. – Sokkal
okosabbnak hittelek, és főképpen sokkal bátrabbnak, a-mi-ce – mondta gunyorosan
szótagolva.
– Mit akarsz tőlem, Giorgo? – vonta össze a szemöldökét Fiore, aztán
végignézett a papon. – Látom, te még nem hagytad el a szolgálatot.
Valentini elhúzta a száját és leült a priccs szélére. Az alkalmatosság
nagyot nyekkent a súlya alatt. Sötéten nézett Marcóra, aztán megvakarta a
fejét.
– Nem. Nem is fogom. Csúnya dolgok folynak itt, barátom, nagyon
csúnyák. Kellenek a magamfajták.
Fiore halkan felnevetett, bár nevetése inkább fájdalmas nyögésnek
hatott.
– Mindig kellettek a magunkfajták, hogy eltakarítsák a mocskot,
Giorgo. – Tekintetén látszott, hogy már teljesen magához tért. Végignézett
Valentinin és megállapította, hogy az semmit sem változott az elmúlt egy év
alatt. Épp olyan marcona és kérlelhetetlen volt, mint régen, amikor még együtt
szolgálták Istent – de legfőképp az Inkvizíciót.
A pap fáradtan lehajtotta a fejét és bólintott.
– Most sincs ez másképp, Marco. Nagy mocsokba nyúltunk.
– Nyúltunk? Az Inkvizíció?
Valentini felpillantott, és a fejét csóválta.
– Nem egészen. Vincenzo Sallua atya. Az Inkvizíció pedig nem tehetett
mást, mint elrendelte a nyomozást. Attól tartok, eszük ágában sem lett volna,
ha nem egy magas rangú személy tesz feljelentést.
Fiore lassan felült, és a pap szemébe nézett.
– Egy szót sem értek az egészből. Ki tett feljelentést? Miért? És
miért nem akartak nyomozni? Mi ez az egész? Ki az a Vincenzo atya? Még soha nem
hallottam a nevét… – Megvakarta több napos borostával borított állát,
megdörzsölte a szemét, és megpróbálta követni Valentinit, de olyan sok
információ hiányzott a történetből, hogy képtelen volt. Lehunyta a szemét.
Szédült, hányingere volt. Tudta, hogy ez az ópium utóhatása, és azt is tudta,
hogy még sokáig fogja rosszul érezni magát, de már megszokta. Minden ébredése
hasonlóképpen zajlott, kivéve, hogy nem támadt rá senki és volt lehetősége
kiizzadni, ahogy ő magában nevezte, kiszenvedni a szert.
– Nem is értheted. Vincenzo Sallua atya egy dominikánus pap, aki a
magas rangú személynek segít leleplezni egy rendkívül undorító ügyet. Erről
most nem mondhatok többet, majd az atya felvilágosít. Szüksége van egy
nyomozóra, aki nem ijed meg a saját árnyékától, de még a Szentszéktől sem.
– És rám gondoltál? – nevetett fel erőltetetten Fiore, de az arca
összerándult a hirtelen rátörő émelygéstől. – Eszeden vagy, amice? Miért nem
magad végzed el, amire az atyának szüksége van?
– Látom, még nem tértél magadhoz… – villant gúnyosan a pap szeme. –
Hogy tehetném, amikor én az Inkvizíció nyomozója vagyok? Hivatalosan nem
folyhatok bele az ügybe, így csak ajánlhattam magam helyett valakit.
– És engem ajánlottál? Tudod jól, hogy nem akarok soha többé semmiféle
egyházi nyomozásba fogni. – Fiore feltápászkodott. Úgy érezte egy pillanatra, a
döbbenet és a felháborodás teljes mértékben kijózanította, de aztán
visszahanyatlott, és újra lehunyta a szemét. Ettől sem érezte magát jobban,
forgott vele a világ. – Azt is tudod, hogy miért. Ennek ellenére kirángatsz a
meleg, barátságos mámorból, a fejemre zúdítasz egy vödör vizet, és arra kérsz,
hogy nyomozzak valami vagy valaki után, akiről azt sem tudom kicsoda, sőt, még
azt sem tudom, az ki, aki meg akar bízni… És nekem ment el az eszem az
ópiumtól? – suttogta értetlenül.
– Te vagy a legjobb – váltott szelídre Valentini hangja. Ő is felállt,
és farkasszemet nézett Fioréval. – Ebben te vagy a legjobb. Ide nem erő kell,
hanem csavaros ész.
– Csavaros eszem van? – pillantott fel véreres szemével Marco. – Épp
az imént mondtad, hogy már egy csepp sincs, nem még csavaros.
– Talán nem szívtad el az egészet… – vonta meg a vállát a nagydarab
pap. – Legalábbis remélem.
– De… ha nem akarnak ebben nyomozni, akkor az ő kezük is benne van,
nemde? – vonta fel a jobb szemöldökét Fiore. – És ha benne vannak, akkor a
saját gazdáid ellen uszítasz… – Ezt már nem kérdezte, csupán halkan
megállapította. – Valóban nagy disznóságnak kellett történnie, ha te a
Szentszék ellen fordulsz.
Valentini merőn nézett rá, aztán elfordult. A mennyezet felé emelte a
fejét, mintha Istenhez akarna szólni. Nem fordult meg, úgy válaszolt.
– A papok is csak emberek, Marco, hisz tudod. Ha igaz az, amit
megtudtam, akkor ki kell derülnie, és a bűnösöknek bűnhődniük kell. Nem
engedhetjük meg, hogy bárki is elleplezze ezt a bűnt… már ha valóban történt
ilyesmi. Nem fordulok a Szentszék ellen, csupán azok ellen, akik
megszentségtelenítik.
– De mi ez az egész? Elmondanád végre, vagy rébuszokban beszélgetünk
még egy darabig? – emelte meg a hangját Marco.
Valentini megfordult, és végignézett a barátján. Fiore is végignézett
magán, és megértette a pap rosszalló tekintetét. Gyűrött nadrágja, inge úgy
nézett ki, mint amit már hetek óta nem mostak, s ebben volt is némi igazság.
Úgy rémlett neki, utoljára talán öt vagy hat napja váltott ruhát. Abba bele sem
akart gondolni, hogy az ábrázata hogy festhet, hisz borotvát is már legalább
egy hete nem látott.
– Össze kell szedned magad, így nem léphetsz a hercegnő elé.
– Hercegnő? – tátotta el a száját a férfi. – Eddig Vincenzo atyáról
beszéltél… Milyen hercegnő? – Fiore teljes mértékben összezavarodott, hisz
eddig egyetlen szó sem esett semmiféle hercegnőről. Egy pillanatig azt hitte,
még mindig delíriumos álmában jár. Már-már megkérte a papot, hogy csípjen belé,
amikor az kimondta a nevet.
– Igen. Katharina, Hohenlohe-Waldenburg-Schillingsfürst hercegnője.
– Nahát…! – nyögte Marco, és döbbenten meredt a papra. – Szép, hosszú
neve van…
– Menj haza, Marco! – parancsolt rá a másik. – Fürödj meg, öltözz át,
borotválkozz, még aludhatsz is egyet. Délre érted megyek! Ha ugyanilyen
állapotban talállak, Isten a tanúm, úgy megverlek, hogy többé sem az ital, sem
az ópium nem csillapítja a fájdalmadat!
Fiore összevonta a szemöldökét.
– Ennyire fontos neked ez az ügy…
– Ennyire – bólintott Valentini. – És ha meghallod a részleteket,
neked is ilyen fontos lesz, hidd el.
2.
A teremben hőség volt. A vastag falak nem fogták fel a meleget, mert a
hatalmas ablakokon akadálytalanul ömlött be a napfény. A lány a helyiség
közepén, egy emelvényen állt, meztelenül, ahogyan Isten megteremtette. Karjait
a feje fölé emelte, nyúlánk teste ettől még karcsúbbnak tűnt. A válla
hajlatában ülő verejtékcseppeken megcsillant a fény. Fehér bőre alig ütött el a
mellette álló székre terített lepeltől, hibátlan arcán nem látszott a
kimerültség, pedig már régóta tartotta a pózt. Nem nyafogott, nem mozgott,
mereven állt, mint egy szobor. A gyomra néha megkordult, de a teremben senki
nem hallotta, vagy ha igen, nem törődött vele: őt csupán használták, mintha nem
is élő ember, hanem tárgy volna. Így hát továbbra sem mozdult, pedig már a
szája is összetapadt a szomjúságtól, de nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta az
érzés.
Blanca Riva tudta, ha meg akar élni a munkájából, a legjobbnak kell
lennie. Nem engedhette meg magának, hogy többé ne hívják, bármennyire fárasztó
és megalázó volt is minden perc, melyet az emelvényen töltött. Tekintetével nem
pásztázta a termet, befelé figyelt, a gondolataival foglalta el magát, hogy
kibírja még egy darabig a mozdulatlanságot. Koncentrált. Amikor felharsant a
“Vége az órának!” kiáltás, először lassan leengedte a karjait, majd óvatosan
beburkolózott a lepelbe. Minden izma fájt. Nem tett hirtelen mozdulatokat.
Finoman megmozgatta elgémberedett lábait, karjait, vállát, majd körbenézett.
Úgy pillantott körbe, mintha először látná a festőiskola diákjait és a szigorú
tanárt, signore Bianchit, aki sikertelen festőművészként jobbnak látta a
tanításból eltartani a családját.
– Signorina Riva! – szólította meg egy félénk hang. Blanca tudta, hogy
Marcello, az álmodozó tekintetű fiatalember próbálja magára vonni a figyelmét.
Már megszokta, hogy időről időre beleszeretnek a festőtanoncok, hisz egész nap
a meztelen testét bámulják, s miközben megörökítik a festővásznon, a lánglelkű
ifjak közül néhányan összekeverik feltámadó szenvedélyüket a szerelemmel.
Marcello azonban más volt. Míg a többiek nyíltan ajánlatot tettek neki, addig a
fiú sután bókolt, az óra végeztével szinte rá sem mert nézni, s ha mégis, akkor
fülig pirult. Amikor azonban festett, látszott rajta, hogy nem a nőt, hanem a
modellt látja, s ha Blanca néha felé nézett, mindig meglepődött azon, mennyire
másképp mutat ecsettel a kezében, mint nélküle. Mintha az ecset a fegyvere vagy
a varázspálcája lett volna: magabiztossá és határozottá tette. A tekintete
lángolt, de nem a nő iránti szenvedélytől, hanem az alkotás örömétől. Boldognak
látszott és erősnek. Amint azonban letette az ecsetet, esetlen lett,
olyannyira, hogy Blanca attól tartott, egyszer elbotlik a saját lábában.
– Signorina Riva! – kezdte újra a fiú elvörösödve, amikor lány felé
fordult. – Szeretném elmondani, hogy ma rendkívüli módon ragyogott a bőre…
Olyan különleges tónust kapott a napfénytől… így képzelem az angyalokat…
Blanca elmosolyodott. Sejtette, hogy Marcello saját merészségétől jött
zavarba, hisz pucér bőrét dicsérte, s ezzel emlékeztette rá, hogy pár perce még
anyaszült meztelenül állt az emelvényen, miközben tíz férfi bámult rá. Tudta,
hogy a művészek más szemmel nézik, amíg alkotnak: nem a nőt, csak a testet
látják. A modellt, aki akár viaszból vagy kőből is lehetne – ha a kő vagy viasz
visszaadná az élet színeit, a tekintet mélységét, a bőr textúráját. Az óra végeztével
a legtöbbnek azonban eszébe jut, hogy ő hús-vér nő, és mindjárt más
gondolatokkal idézik fel a festéssel töltött perceket.
Megszokta, hogy bámulják. Azt is, hogy ajánlatokat tesznek neki,
randevúra hívják, ilyen-olyan indokkal próbálnak vele az iskolán kívül
találkozni. Blanca azonban senkinek nem engedett. Nem akart olyan férfival
közelebbi kapcsolatba kerülni, aki először a meztelen testét látta, s csak e
látvány hatására kívánt vele megismerkedni. Tudta, mivel jár a munkája, és
korábban már megégette magát, úgyhogy eszébe sem jutott újra a tűz közelébe
menni. Megfogadta, hogy nem követi el ugyanazt az ostobaságot, mint három éve,
amikor beleszeretett az egyik festőtanoncba, aki épp addig imádta, míg rá nem
jött, hogy Blanca, bár megmutatja meztelen testét, tisztességes lány, és ennél
többet házasság előtt nem kaphat tőle. Összetört a felismeréstől, hogy a fiú
egy cseppet sem kíváncsi a belső értékeire, fel sem merült benne a házasság
gondolata. Egyetlen cél lebeg csupán a szeme előtt, melyet aztán végül majdnem
el is ért. Blanca nem volt buta leány, de a szíve ki volt éhezve a szeretetre,
a szerelemre, a figyelmességre, hisz annyira elfáradt a felelősségtől, melyet
rámért a sors. Carlo Contani pedig gyönyörű szavakkal ecsetelte szépségét,
messzemenő terveket szőtt, már-már megkérte a kezét – valójában azonban csak
Blanca hitte ezt. Ő azonban hitte, ezért nem sok választotta el attól, hogy egy
forró délutánon elfogadja a festőtanonc meghívását az iskolához közeli
lakásába. Carlo családja nem volt gazdag, de épp szegény se, szépen megéltek
Spoleto melletti birtokukból, még az sem okozott nekik gondot, hogy fiuknak egy
hangulatos tetőtéri lakást béreljenek, ahol épp megfelelő a fény ahhoz, hogy
remekműveket alkothasson. Olyan kedves volt, olyan jóképű és ellenállhatatlan,
olyan finoman mégis szenvedélyesen ostromolta, hogy majdnem igent mondott.
Szerencsére még időben kiderült, hogy minden szép szó és bók, mellyel
elhalmozta csupán egy fogadás megnyerésére irányult, melyet a barátaival kötött
rá. Esze ágában sem volt elvenni, csupán meg akarta nyerni azt az erszényt,
melybe mindannyian bele tettek néhány bankót. Ki mennyit tudott. A festőiskola
összes férfi diákja azt várta, vajon sikerül-e Carlónak levennie őt a lábáról,
áttöri-e a falat, melyet Blanca a saját jól felfogott érdekében, és elsősorban
a munkája miatt, a férfiakkal szemben maga köré emelt. Arra azonban nem
számítottak, hogy áruló lesz közöttük. Nem számítottak rá, hogy a kis
szemüveges, nyeszlett gyerek, Pepe, megsajnálja a szép modellt, és elárulja
neki a tervüket.
Blanca ostobának és szánalmasnak érezte magát, amikor megtudta az
igazságot. Hogyan is gondolhatta, hogy hozomány nélkül, nyakában két éhező
szájjal épp őt akarja elvenni az a jóképű gazember? Hogy lehetett annyira naiv,
gyermeteg és öntelt, hogy elhitte, a szépsége és a cseppet sem átlagosan forgó
esze végérvényesen, halálosan meghódította Carlo Continit? A többi pedig képes
volt fizetni azért, hogy megtudják, ha közvetve is, milyen a testi szerelem
azzal a nővel, akit nap nap után bámulnak, majd magányos éjszakáikon maguk
mellé képzelnek az ágyba. Miután mindezt végiggondolta, már nem tudta
eldönteni, hogy ő-e a szánalmasabb, vagy a nyomorult tanoncok, akik ezt az
egész aljasságot kitervelték ellene.
Szíve szerint otthagyta volna a munkáját, hisz el sem tudta képzelni,
mi módon állhatna azok elé meztelenül, akik ilyen csúnyán megalázták, de nem
tehetett mást. A két kislány várta a vacsorát, télen csizmára volt szükségük,
szenet, fát kellett vennie, nem volt választása. Miközben vetkőzött, arra
gondolt, valójában nem csak ő kapott leckét, hanem a tanoncok is: a tervük
dugába dőlt, így semmire nem mentek a hónapokig tartó aknamunkájukkal. Továbbra
sem érhettek hozzá, elérhetetlen lett mindannyiuk számára. Megtanulta, hogy
soha többé nem fogadhatja el egyetlen diák udvarlását sem. Ehhez immár három
éve tartotta magát, és nem bánta meg. Igaz, hogy idén már huszonöt éves lett és
tisztában volt vele, férjet kellene találnia, hogy biztonságban élhessenek, de fel
sem merült benne, hogy a festőinasok közül válasszon, netán valamelyik
szomszédasszonyát kérje meg, hogy kerítsen neki egyet. Hitt abban, hogy egyedül
is képes eltartani magukat, és eddig ez, ha döccenőkkel is, de sikerült. Soha
nem éheztek, és ezt leginkább annak köszönhette, hogy mindig volt munkája. Ha
nem ebben az iskolában, akkor másikban, s ha kellett, akkor a termek
takarítását is elvállalta, hogy több bevételhez jusson. Nem szégyellte a
munkát, noha szívesebben állt volna ő is a vászon mögött, mint előtte.
Meglehetősen jól rajzolt, portrét különösen, de a tandíj számára olyan borsos
volt, melyet nem tudott előteremteni. S ha valamilyen úton-módon mégis sikerül
neki, úgy érezte volna, hogy a kislányok szájától veszi el a falatot a hóbortja
miatt. Hóbortnak gondolta a festést, hisz egyrészt nőként nem volt esélye rá,
hogy sikeres művész legyen, másrészt a siker igen keveseknek járt. Talán, ha
egyedül élt volna, ha nincsenek elárvult húgai, akikért dolgoznia kellett.
Talán akkor. Ezeket a gondolatokat azonban nyomban kitörölte a fejéből, hisz
Nella és Leona a világot jelentették számára.
– Köszönöm – mosolygott hűvös távolságtartással Marcellóra, aki még
téblábolt körülötte pár pillanatig, aztán lehajtott fejjel, leforrázva
elkullogott.
– Signorina Riva! – hallotta Blanca a tanár hangját. A férfi közelebb
lépett, és néhány ropogós bankjegyet vett elő. – A bére, kisasszony – mondta,
és átnyújtott a pénzt. – Holnap délben újra várjuk. – Bólintott, és elfordult.
Blancában hirtelen felizzott a vágy, hogy megméresse magát. Eddig is gondolt
rá, és tudta, hogy nincs esélye, de úgy döntött, egy próbát megér: legalább
megtudja, nem csak ő és a húgai hiszik-e azt, hogy van tehetsége a rajzoláshoz.
A szomszédait már mind lerajzolta, és egytől egyig dicsérték a munkáit.
Tisztában volt vele, hogy nem engedheti meg magának az iskolát, de legalább
tudni akarta, mire képes, még akkor is, ha mindezzel a tudással semmit sem tud
kezdeni.
– Signore Bianchi! – állította meg a mestert. A tanár visszafordult,
és készségesen rámosolygott. – Kérni szeretnék valamit – folytatta Blanca.
Bianchi felvonta a szemöldökét, és széttárta a karját.
– Csak több pénzt ne kérjen, signorina…
A lány megrázta a fejét.
– Nem, uram, nem pénzt akarok kérni, csak egy apró szívességet.
– Ha nem béremelést akar, akkor örömmel segítek – kuncogott a mester.
– Tudja, mibe kerül eltartani egy feleséget és két gyereket? – Rázta meg a
fejét, majd megvakarta a tarkóját. – Persze, hogy tudja, hisz épp azt teszi…
feleség nélkül, persze…
Blanca összeszedte minden bátorságát, megigazította magán a leplet, és
a Bianchi kissé véreres, sűrű, ősz szemöldökkel koronázott sötét szemébe
nézett.
– Behozhatnám a rajzaimat, mester? Nagyon hálás lennék, ha megmondaná
róluk a véleményét…
A tanár jelentős szemöldöke a homloka közepéig szaladt meglepetésében.
– Nem épp ilyen kérésre számítottam, Riva kisasszony – ingatta a
fejét.
– Sajnálom, signore, nem akarom terhelni, csak tudni szeretném… –
szabadkozott a lány, de Bianchi egy kézmozdulattal megállította.
– Nem azt mondtam, hogy nem nézem meg a munkáit, csupán meglepett a
kívánsága. Fel sem merült bennem, hogy rajzolással próbálkozik… Azt hittem… –
mélázott el a férfi, majd újra Blancára nézett, aki feszülten figyelt. – Azt
hittem, csupán a pénzkereset miatt választotta épp a festőiskolai modellkedést.
– Nos... – húzta el a száját mókásan a lány. – Valóban a pénzkereset
miatt választottam, de nyilván szobalányként is dolgozhatnék. A terpentin
illata azonban jobban vonzott, mint a portörlés, és így a magam ura lehetek.
Bianchi bólintott.
– Rendben, signorina, hozza csak a rajzait, vetek rájuk egy
pillantást.
– Köszönöm, signore Bianchi – mosolyodott el boldogan a lány. – Igazán
elég egy pillantás is…
Időközben a terem kiürült. Blanca felállt, és az oldalsó helyiségbe
lépett, ahol a ruháit hagyta. A kis szobában nem volt más, mint egy tükör, egy
szék és egy fogas, nem is fért volna el egyéb berendezés. Az iskolába mindig a
legegyszerűbb ruhájában érkezett, hogy az öltözködés ne okozzon gondot, de még
így is hosszú perceket vett igénybe, mire magára öltötte a számtalan
alsószoknyát, melyek ellensúlyozták az abroncs hiányát. Világoskék felsőruháját
áthúzta a fején, eligazgatta a szűk derékrészt, majd nyakig gombolta, egészen
az apró, hófehér gallér találkozásáig. Már a gondolattól is izzadt, hogy ilyen
szigorúan zárt öltözékben kell a napra mennie, de nem tehetett mást: csak a
ledér nők és a gazdag bálozók viseltek vállakat szabadon hagyó, mélyen kivágott
ruhákat, a tisztességes leányok napközben nem mutatták meg a dekoltázsukat
senki fiának. Ezen elmosolyodott, hisz egész nap meztelenül ácsorgott egy
pódiumon, s a jelenlévő férfiaknak kötelezően bámulniuk kellett pucér testét.
Háta közepéig érő világos vörösesbarna haját néhány tűvel megtűzte,
majd öltözéke megkoronázásaképpen fejére biggyesztette apró kalapját. A kis
fejfedő sem a nap, sem az eső ellen nem védett, létének valójában semmi értelme
nem volt, hajadonfőtt azonban mégsem mehetett az utcára. Belepillantott a
tükörbe, elégedetten nyugtázta, hogy nem hagyott ki egyetlen hajszálat sem a
kontyából, majd sarkon fordult, és elindult a csupán kétsaroknyira álló házuk
felé.
***
Izgalmas, ugye?? Nagyon köszönjük Angelika a részletet! Szerintem többek nevében mondhatom, hogy már tűkön ülve várjuk :)
Addig is, ha minél több kulisszatitkot szeretnél megtudni akár az írónőről, akár a könyveiről, csatlakozz a Facebook csoportjához:
R. Kelényi Angelika titkok
R. Kelényi Angelika titkok
A fontos hírekről se maradj le az írónő rajongói oldalán:
R. Kelényi Angelika hivatalos oldala
R. Kelényi Angelika hivatalos oldala
Valamint a könyv bemutatóján is részt vehettek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése