R. Kelényi Angelika: Bűnös örömök városa - EXKLUZÍV RÉSZLET!!! -

1610-ben, ​egy borzalmas évet maga mögött hagyva, Fabricius Flóra kénytelen Velencébe utazni. A bűnös örömök városába érve egy ismert és az urak által gyakran látogatott házban találja magát. Vendéglátója nem más, mint a híres kurtizán, megmentőjének édesanyja.

Velence urai hamarosan versengeni kezdenek az ártatlan lány kegyeiért, ám ő csupán egyetlen férfi után vágyakozik, Lorenzo Marianit azonban nem könnyű örökre rabul ejteni.
Flóra úgy dönt, segít neki egy gyilkosság leleplezésében, noha az áldozatot egy cseppet sem szívlelte.
A szálak a legmagasabb körökbe, a Collegió tagjai közé vezetnek, akik közül a legfiatalabb consiglieri bármit megadna, hogy a szép magyar lányt a magáénak tudhassa.
Képes lesz-e Flóra ellenállni a gazdagság és a hatalom csábításának?

R. Kelényi Angelika, Az ártatlan című könyve második részében, egy izgalmas, kalandos és romantikus utazásra invitálja az olvasókat a 17. század Velencéjébe. Ahogy azt már megszokhattuk, a regény története a hatalom, a vágy, a bűn és a szerelem gyilkos kombinációja, történelmi korba ágyazva.

~*~*~*~*~

Egyedül voltam. Egy gyertya halvány fénye világított csupán a szobában, amikor magamhoz tértem. Végignéztem magamon. Fehér selyem hálóruhát viseltem, a vörös rongyot sehol sem láttam. Azonnal tudtam, hogy ismét összeestem, és csak remélhettem, hogy egy szolgálólány húzta rám a hálóinget. Korábban soha nem ájultam el, az elmúlt néhány hónapban azonban ez már a harmadik eset volt. Gyanítottam, hogy gyengeségemet a hatalmas lelki és testi megterhelésnek köszönhetem. Amíg atyám házában éltem, nem volt példa rá, hisz mindig biztonságban éreztem magam, akkor is, amikor anyám meghalt. Eszelős fájdalom kínzott, de az életem attól még nem forgott veszélyben. És ott volt apám, akire mindig számíthattam, ott volt a dajkám, aki anyai szeretettel ölelt, ha szenvedtem. Most idegenek kegyelmétől függök, akik bár segítenek, látom, szánnak, de mégsem képesek a család védelmét nyújtani. Hogyan is tehetnék? Maria asszony meleg szívvel fogadott, bizonyára semmit sem sejt a történtekről. Míg én eszemnél voltam, nem kérdezett a másik fiáról, így legalább a hazugság bűne nem terhel. Mariani később nyilván mondott neki valamit Garamiról, hisz az lehetetlen, hogy egy anya ne érdeklődjön a rég látott fia felől, ha mégoly gonosz gazember is. Lorenzo valószínűleg elmondott már neki mindent, persze, a saját, kitalált történetét, melyben nekem semmiféle szerepet nem szánt. Hogy engem védjen. Megkíméljen édesanyja gyűlöletétől, megvetésétől. Most már csak azt kellene tudnom, mit mondott a megismerkedésünkről? Talán ugyanazt a mesét a rablótámadásról, mint Rosának? Remélhetőleg nem próbálkozott azzal, hogy az édesanyját is egy ilyen nevetséges, átlátszó ostobasággal csapja be, mert ha a szakácsné rájött, hogy nem igaz, Maria asszony egy szempillantás lefüleli a fiát. S akkor következnek a kérdések… 

Felültem, és körülnéztem a szobában. Csinos helyiségnek látszott a halvány fényben. Kidugtam a lábamat a takaró alól, és felfedező útra indultam. Először a hatalmas ablakhoz léptem, de kint semmit sem láttam, még teljes sötétség uralkodott. Fogalmam sem volt, hány óra lehet. Akár hajnalodhatott is, hisz télen később érkezett a napfelkelte. Továbbsétáltam a sötétvörös fából készült szépítkező asztalkához, melyen csupán egy csontból és ezüstből készült fésűt találtam, hasonlatosat ahhoz, melyet én is kaptam anyámtól. Nem volt olyan míves, mint az enyém, mégis a veszteséget juttatta az eszembe. Csejtén hagytam anyai örökségemet, s már soha nem látom viszont, ebben biztos lehettem. A kezembe vettem, és arra gondoltam, ha világosabb lenne a szobában, talán még Giulia hajszálát is megtalálnám benne. Oldalra néztem, és a sarokban felfedeztem egy öltözőparavánt. Közelebb léptem hozzá, és megállapítottam, hogy a fakeretbe festett selymet illesztettek. Mögé néztem, és meglepetten láttam, hogy egy széken egy sötétzöld bársonyruha fekszik. Majdnem olyan színe volt, mint az én egykori ruhámnak. Talán valamivel világosabb, és a szabása is divatosabb, a mellrésze kivágottabb, arany díszítése gazdagabb, mégis azonnal a régi öltözékemet idézte fel. Kellemes melegséggel töltött el a gondolat, hogy talán Mariani választotta nekem édesanyja ruhatárából. Hisz ki más ismerte volna az én egyetlen szép ruhámat, amit Pozsonyból távozásomkor magammal vittem? Elmosolyodtam, és megsimogattam a finom bársonyt. Aztán az ágyra sandítottam, úgy éreztem, visszafekhetnék, talán még el is szundítanék, hisz hetek óta nem aludtam jól. Az ágy igazán hatalmas volt. Nem egy, hanem két embernek készült. Befészkelte magát a fejembe a kérés, hogy vajon miért volt szüksége Giuliának egy ilyen méretes fekhelyre? Aztán elhessegettem a buja, ugyanakkor fájó gondolatot, miszerint nyilván Marianival osztozott rajta, hisz elvette egy herceg, a hercegek pedig tisztességes leányokat vesznek nőül, nem mások szeretőit. Visszabújtam hát a számomra igencsak széles ágyba, és betakaróztam a vastag bélelésű selyemtakaróval. Lehunytam a szememet, és amikor újra kinyitottam, már világos volt a szobában, a gyertya sem égett, valaki bent járt, és elfújta. Ismét körülnéztem a nappali fényben. Gondolatban felvontam a szemöldökömet, mert a szoba, mely éjjel csinosnak tűnt, a nappali fényben meglepetést tartogatott nekem. Körben fehér alapon aranymintás drapéria borította a falakat, még az ágyam támlája felett is lógott egy. Bekukkantottam a függöny mögé, és döbbenetemben tátva maradt a szám. Egy hatalmas tükröt fedeztem fel. A szoba sarkaiban hosszú selyemzsinórokat vettem észre. Gondolkodás nélkül odaugrottam az egyikhez és meghúztam. A mozdulattól az egyik függöny néhány centit a fal felé csúszott. Elkezdtem folyamatosan húzni a zsinórt, s a drapéria lassan szétnyílt a falon. A meglepetéstől hátrahőköltem. A zsinórt egy kiálló kampóra tekertem, aztán elképedve távolabb léptem. A fal valójában egy hatalmas tükör volt. Villámgyorsan elhúztam a többi függönyt is, s az utolsónál már meg sem lepődtem, hogy magammal állok szemközt. Letaglózva bámultam a tükörképemet, nem értettem, mi szüksége lehet valakinek arra, hogy ilyen falat építtessen. Körbefordultam, és mindenütt magamat láttam. Mindenütt. A fénytelen hajamat, a karikás szemeimet, az idegen hálóruhába bújtatott testemet. Szédültem sokszoros önmagamtól, nem akartam látni minden irányból sápadt arcomat, lesoványodott karomat. Lehet valaki annyira hiú, annyira elégedett magával, hogy folyton a saját arcképét nézze? Vagy épp ellenkezőleg? Annyira bizonytalan, hogy mindig látnia kell a szépségét, hogy hinni tudjon benne? – csóváltam a fejemet. Érthetetlen volt számomra a szoba, és érthetetlen a régi lakója is. Zavartak a tükrök. Zavart, ahogy visszaverik a fényt, elkeserített, amit rólam mutatott, ugyanakkor furcsa izgalommal töltött el a különös rejtély. Miért kellett Giuliának ennyi tükör? 

– Tükrök, tükrök… láttatok már nálam szebbet, igaz? – suttogtam. 

Nem kínoztam magam tovább, sorban kitekertem a zsinórokat, és elengedtem a függönyöket. A drapéria szárnyai összecsapódtak középen, végre eltakarva előlem önmagamat. Talán később újra kihúzom… majd ha megfürödtem, és rendes ruhát vettem – gondoltam. Épp időben takartam el a tükröket, mert kopogtak. Gyorsan visszaugrottam az ágyba, és nyakig betakaróztam. Úgy hittem, csak Mariani érkezhetett. Amikor teljes mértékig beburkolóztam, kikiáltottam, hogy szabad. Nyílt az ajtó, és nem Mariani, hanem egy apró leány lépett be. Nem látszott szolgálónak, inkább úri leánynak. Szép bársonyruhája is ezt jelezte. Csinos, bár kissé elnagyolt arca még tőlem néhány évvel idősebbnek mutatta, vörösesbarna haját sem fedte kendő, szabadon hullámzott a hátán. 

– Üdvözöllek Fabricius Flóra – mondta olaszul, a Flórát szinte úgy ejtve, ahogy valaha Berta becézgetett, dupla “r” hanggal, rövid “o”-val, Florra, Florilla… 

Bólintottam, aztán a leány folytatta: 

– Dalia vagyok, signora Maria társalkodónője. Készen áll a fürdő, hogy jó alaposan megtisztálkodhass! 

– Fürdő? Istenem… – sóhajtottam fel. 

Dalia elmosolyodott, és intett, hogy kövessem. Végignéztem magamon. Hogyan mehetnék hálóruhában a folyosóra? A leány észrevette tétovázásomat és felnevetett. 

– Gyere csak, gyere, nincs férfi a házban! 

– Nincs? 

A leány csak a fejét rázta. 

– Signore Mariani? – érdeklődtem zavartan. 

– Lorenzo korán elment. Dolga akadt. Nem lepne meg, ha Contarini hercegné házában vendégeskedne… vagy Zeliénél. Mindketten igen közel állnak hozzá… – mosolygott Dalia a szemembe. 

Éreztem, hogy elvörösödök. Szinte biztos voltam benne, hogy Giuliához ment. Talán hogy visszavigye a ruhát, talán másért. Amilyen szenvedélyesen vitáztak előző nap, el tudtam képzelni, hogy épp olyan szenvedélyesen szeretik is egymást. 

– Az is lehetséges, hogy már egymás karjában vannak… – morogtam magyarul az orrom alatt. 

– Mit mondasz? – kérdezett vissza a leány. – Nem értem ezt a nyelvet. A signora is gyakorta beszél így magában, olyankor mindig elszomorodik. 

Megráztam a fejemet, felkaptam a zöld ruhát a paraván mögül, és intettem, hogy menjünk. Elkeseredtem a gondolatra, hogy Mariani bizonyára felmelegíti szerelmét Giuliával. Hiába vágyom rá, hogy csak engem szeressen, hogy egyáltalán szeressen ahelyett, hogy sajnál, de a tegnap történtek és a ma hallott hírek fényében erre semmi esélyt nem láttam. 

Még soha életemben nem láttam ilyen pompás fürdőhelyiséget. Dalia azt mondta, hogy török mintára épült, Isztambulban ilyen medencékben tisztálkodnak a férfiak és a nők. A teremben minden fehér márványból készült, még a padok is, melyek a medence mellett foglaltak helyet, s a kényelmesnek látszó széles kerevet, mely nyilván a fürdés utáni pihengetést szolgálta. Az oszlopok tetején a faragott indákat arannyal fújták, úgy tűnt, hogy a mennyezetet finom aranyvirágok tartják. A medence közepén egy tökéletes alkatú, meztelen nőszobor korsójából folyt a víz, altestét sem takarta semmi, s ettől zavarba jöttem. Épp készültem belépni a vízbe, természetesen hálóruhástól, amikor felcsattant Dalia hangja. 

– Csak nem akarsz ruhában fürödni? 

Döbbenten meredtem rá. 

– Csak nem hiszed, hogy leveszem előtted? 

– De hisz én is leány vagyok – kacagott. – Mit szégyellsz előttem? Nekem is épp olyan domborulataim vannak, mint neked. 

Amikor látta, hogy hajthatatlan vagyok, megvonta a vállát. 

– Gondoltam segítek, de akkor magadra hagylak. Nem jön ide senki, nem kell félned. Nyugodtan leveheted a ruhádat. Idővel majd elmúlik a szégyenlősséged is. 

Azzal hátat fordított, és elment. Ezt vajon hogy értette? Mitől múlna el a szégyenlősségem? – dohogtam magamban. Egyre több olyan kijelentést hallottam, melyeket nem értettem. Nem a nyelvet, noha azzal is voltak apróbb gondjaim, hanem a kétértelmű célzásokat, az elnéző mosolyokat. Talán itt mások a szokások, mint nálunk. Talán arra értette, hogy egyszer elfogadom az itteni életet, és magam is másképp látok majd bizonyos dolgokat. Mint például a meztelenséget… Megráztam a fejemet. Nem hittem, hogy valaha is önként, mi több, akár örömmel levetném a ruháimat mások előtt. Még ha azok nők is. 

Miután bezárult Dalia mögött az ajtó, lekaptam magamról a hálóruhát, és lesétáltam a medencébe vezető lépcsőn. A víz kellemesen meleg volt, finoman simogatta a testemet. Ezt az élményt nem lehetett összehasonlítani az otthoni dézsában mosakodással, és igazán élveztem volna a gondtalan fürdőzést, ha gondolataim nem kanyarodnak folyton vissza Marianihoz. Csakhogy meztelenségem és a víz ölelése eszembe juttatta azt a néhány forró pillanatot, melyet a közelségében átéltem. Amikor az ujjával végigsimította az arcomat, a nyakamat, és egy kicsit lejjebb is, a keblem halmait… Aztán a csókot, mely nem is volt igazi csók, én mégis úgy hittem eleinte, hogy képtelen ellenállni a szenvedélyének, pedig csak el akart hallgattatni azzal, hogy ajkamra tapasztotta az ajkát. Az érzést, ahogy remegett a testem a karjában, amikor csókolt, az apró villámokat, melyek a bőrömön cikáztak érintése nyomán, a meglepő nyomást a hasamban, mely csak akkor érkezett, ha hozzám ért… A szívem dörömbölését. Végigsimítottam a hasamat, mert újra érezni véltem a nyomást, mely jólesett, ugyanakkor sóvárgással töltött el. Lehunytam a szememet, és felsóhajtottam. Érezni akartam a férfit, közben pedig szégyelltem vágyamat, mégsem tudtam ellenállni annak, hogy őt kívánjam magam mellé. Azt kívántam, hogy velem legyen a vízben, átöleljen, és megcsókoljon, de nem azért, hogy elhallgattasson, hanem igazi szenvedéllyel. Ahogyan bizonyára Giuliát is csókolja… 

E gondolatra hirtelen magamhoz tértem. Elkaptam a kezemet a hasamtól, és rettenetesen pirultam ostoba, gyermeteg vágyamért. Gyorsan megmosakodtam, alaposan megmostam a hajamat, és kiléptem a medencéből. Dalia, vagy valamelyik szolgáló korábban előkészített nekem egy lepedőt, amiben megtörölközhettem. Sebes mozdulatokkal magamra húztam a ruhát, de döbbenten vettem tudomásul, hogy nem fogom tudni befűzni, a fűző ugyanis a hátán helyezkedett el. 

Hát ezért akart segíteni Dalia! – sóhajtottam fel. Megvontam a vállamat, hisz úgysem volt férfi a házban. Megfogtam a hálóruhámat, és kiléptem a folyosóra. A szobám felé vettem az irányt, reméltem, hogy találkozom egy szolgálóval, csakhogy helyette Lorenzo Mariani jött velem szembe. Zavarba jöttem, hisz a hátamon nyitva maradt a ruhám, szemből pedig lóghatott rajtam, mint egy madárijesztőn. A hajam még vizes volt, hiába töröltem meg azt is a lepedővel. Mariani azonban úgy tűnt, örül nekem, mert a szeme felcsillant, amikor meglátott. 

– Hölgyem! – bókolt felém. – Látom kipróbálta anyám török fürdőjét. 

Zavartan bólintottam, és éreztem, hogy elpirulok. Abban a pillanatban felrémlett előttem szégyentelen vágyam, melyet a meleg víz kiváltott belőlem. Elfordítottam a fejemet, de a férfi az ujjával az állam alá nyúlt, és felemelte az arcomat. 

– Nagy kegyedre a ruha, amit kiválasztottam? 

– Hát kegyelmed választotta ki?

– Ki más? Én ismerem a legjobban az ízlését. És… hát a méreteit is, bár ez az öltözék valóban nagynak tűnik… 

– Nem nagy – ráztam a fejemet. 

– Nem? 

– Nem. 

– Értem – mondta Mariani lassan, majd hirtelen megfogta a karomat és megfordított. Harsányan felkacagott, én azonban futásnak akartam eredni. Amikor látta, hogy mire készülök, elkapta a derekamat. Próbáltam szabadulni, ököllel ütöttem a mellkasát, de nem engedett, inkább még erősebben szorított. Aztán hirtelen elhalt a nevetése. 

– A rabom lett, kisasszony, ne kapálózzon, semmi értelme – morogta. 

Éreztem, hogy a keze meztelen hátamhoz ér, és már nem is erőlködtem annyira, éppen csak egy kicsit, a látszat kedvéért. Csodálatos érzés volt, ahogy megérintette a testemet. Zavarba ejtő és csodálatos. Amikor érezte, hogy védekezésem lanyhul, engedett a szorításon, és végigsimított a gerincem mentén. Megborzongtam a gyönyörűségtől, és lehunytam a szememet.

– Befűzöm – súgta a fülembe. – Forduljon meg! – És meg is fordított. Olyan közel állt hozzám, hogy képtelenség lett volna így a fűzővel bánnia, de nem érdekelt, mert a leheletét éreztem a nyakszirtemen. Annyira vágytam rá, hogy megcsókolja azt az érzékeny bőrt, de ő csak végighúzta az ujját a hátamon, egészen le a derekamig. Vártam. Lehajtottam a fejemet, s hirtelen megéreztem az ajkát a nyakam és a vállam közt, abban az apró gödröcskében, ahol vékony és érzékeny a bőröm. Könnyű, rövid csók volt, de úgy hatott rám, mintha villám csapott volna belém. Megremegtem és felsóhajtottam, aztán gyorsan az ajkamba haraptam, el ne áruljam magam további sóhajokkal. 

– Akkor most felöltöztetem – súgta a nyakamba, és valóban elkezdte befűzni a ruhámat. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal dolgozott, nem először tett ilyen szolgálatot, ez nem volt kétséges. A ruha egyre jobban megfeszült rajtam, rásimult a derekamra, a keblem kiemelkedett a kivágásból. Kissé túlságosan is ahhoz képest amennyire én szerettem volna. Amikor végzett, ismét megfordított. Pillantása a mellemre tévedt, aztán a szemembe nézett. Sötétkék írisze majdnem fekete volt a benne dúló vihartól. Tudtam, olvastam belőle, ugyanazt érezte, amit én. Lehunyta a pilláit és felnyögött. 

– Menjen, Flóra, mert nem állok jót magamért! – morogta. – Menjen! 

– Köszönöm – suttogtam, aztán legszívesebben felpofoztam volna magam. Mit köszönök? A csókot? Mit? 

Mariani azonban nem volt gunyoros kedvében, mert csak elmosolyodott, én pedig gyorsan a szobám felé indultam. 

– Flóra! – szólt utánam mégis. 

– Igen? 

– Déli harangszó után anyám ebédre várja. 

Elmosolyodtam és bólintottam. Beléptem a szobába, és nekinyomtam a hátamat az ajtónak. Felsóhajtottam, és az égre emeltem a tekintetemet. 

– Istenem! Ne kínozz! 

A függönyzsinórhoz léptem, és meghúztam. A drapéria szétnyílt, és én megláttam magamat a hatalmas tükörben. Az arcom kipirult, az ajkam piroslott, kék szemem pedig szokatlan fénnyel ragyogott. Hitetlenkedve néztem az arcomat, mely egyetlen óra leforgása alatt megváltozott. 

Hát ezt teszi a szerelem? Ezért mondják, hogy minden szerelmes nő gyönyörű? Megdöbbentem a saját gondolataimtól. Bevallottam magamnak, hogy szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok Lorenzo Marianiba.

Nagyon szépen köszönöm R. Kelényi Angelikának a részletet, amelyet megoszthattam Veletek is! :) Személy szerint, már izgatottan várom a könyvet, hiszen az első rész is lenyűgözött. Remélem Nektek is tetszett, véleményeteket nyugodtan írjátok meg kommentben! :)